A medgidiai promenád
A romániai kerámia ezen irányzatára nagyon jó felelet volt az 1971-ben megrendezett első Medgidiai Kerámia Szimpózium (1977-ig ismétlődött), amelynek fókuszpontja a kültéri kerámia volt: a művészeknek megadatott a monumentális szoboralkotás technológiai lehetősége, az alkotásokat pedig a Caras mentén rendezett parkban helyezték el. A szimpózium díjazottja a Hamangiai Gondolkodó híres figurájának másolata volt – ez önmagában is kisplasztika, amely kihangsúlyozza ezt a szobrászati jellegű megközelítést, ugyanakkor a kerámiát a nagyművészetek körébe emeli.
Gheorghe Vida kritikus nem sokkal a tábor megalakulása után egy tágabb, társadalmi irányt javasolt, ebben látva a kerámiajelenség jövőjét:
„Lépjünk ki a sétából, és teremtsünk környezetet. A szoborparkok, galériák stb. által előidézett kontemplatív mentalitásból való kilépéshez szükséges aktív részvétel-jelleg olyan komplex csapatok kialakítását igényli – a táborok pedig a csapatmunka számára a legmegfelelőbb formát kínálják –, amelyek a (városi, ipari, szabadidős) környezet esztétikus átalakítását céloznák meg. Ily módon kétségtelenül növekedne az efféle akciók társadalmi hatékonysága.” (1)
A kerámia a közterületen
A kerámia széles körben hozzájárult a környezet esztétikai újjáalakításához, viszont szükséges megemlíteni azt is, hogy viszonylag kevés nagyobb léptékű művészi kerámiaprojekttel kell számolnunk. Ezek többségben ipari kerámialapokból készült falmozaikok voltak, amelyeket nem keramikusok, hanem főleg festők terveztek. Meglehetősen nagy, ipari mértékben gyártották ezeket a kerámialapokat, amelyeket tömbházak, középületek, növénytartó ládák, kerítések, pályaudvarok burkolására (rivestimenti murali) használtak.
A sikeres esetek között újra meg kell említenünk Patriciu Mateescu nevét, aki 1974-ben egy kiváló, ipari porcelánból készült szökőkutat készített a Marosvásárhelyi Színház elé. Az együttes a gömb dekonstrukcióján alapul, ami a művész munkásságának jelentős témája. Neki tulajdonítható az egyik legszebb felületdísz is, amely 1969-ben készült Galați-ban. Ez nem egy kerámialapokból álló festmény, hanem egy textúrában, rajzban és zománcban gazdag dombormű.
1981-ben az Arta folyóirat 10–11-es, a kerámiának szentelt számának borítóján a medgyesi Ifjúsági Klub udvari homlokzata látható, amelynek kerámiadíszítését jelentős keramikusok: Costel Badea, Dumitru Rădulescu és Eugen Cioancă készítették 1981-ben kerámialapokból és domborművekből. A gazdag ikonográfiai programmal rendelkező, figurális jeleneteket is magába foglaló projekt jól illusztrálja, hogy a 9. évtizedre a lehetőségek egyre szűkültek, mind számszerűleg, mind nagyságrendben, és egy olyan elsőrangú művész, mint Costel Badea, egy számos kompromisszumot igénylő megrendelést kapott, elsősorban, hogy alkotását egy régi épület mellékhomlokzatán kellett elhelyeznie.
Erről a műről írja Horia Horșia (1979): „Egy ilyen munkában szuggesztíven kiemelődik a kortárs román kerámia eredeti minőségeinek sokfélesége, és különösen e minőségek, illetve általában a művészi törekvés azon irányultsága, hogy a művészet szervesen beépüljön a társadalmi életbe.” [2]
Kapcsolat az iparral – kerámia szimpóziumok
A kerámia fejlődésének egy másik iránya az iparral való kapcsolatában keresendő. Az 1990 előtti Románia gazdag és szerteágazó kerámiaiparral rendelkezett, a szanitertől kezdve a samotton át a finom porcelánig. A Képzőművészek Szövetsége és az Üveg- és Finomkerámia-ipari Központ (mert ilyen is létezett) között fennálló együttműködés az alkotóművészek és az ipari technikusok közötti tudáscserét tűzte ki célul, gyárakban szervezett alkotói szimpóziumok által.
Ez az együttműködés egy-egy hónapos alkotói szimpóziumokban valósult meg, ahol a művészeknek lehetőségük nyílt az ipari egységekben (Kolozsvár, Segesvár, Gyulafehérvár, Torda) új, az ipari termelés minőségét és változatosságát növelendő prototípusokat létrehozni.
Ezek a szimpóziumok nagyszerű lehetőséget jelentettek a művészeknek arra, hogy megismerkedjenek a gyártási technológiával, és hogy más, az agyagtól eltérő kerámiaanyagokkal is dolgozzanak. Ioana Șetran így emlékszik vissza az Iris gyárban 1974-ben megrendezett szimpóziumra:
„Egy adott ponton megérkeztem a kolozsvári porcelángyárba. Létezett egy, a gyár és a Képzőművészek Szövetsége közötti megállapodás, amelynek értelmében nekünk, fiatal művészeknek egy ideig a porcelániparban kellett dolgoznunk, és prototípusokat javasolnunk, amelyeket azonban soha nem használtak fel. Ez mindig így van. Mindenesetre, ami engem illet, ez egy rendkívüli időszak volt, mert hozzáférhettem a gyári technológiához, és sokat tanultam az ottani mesterektől. Egyfajta gyakorlat volt az, amit ott csináltunk, nagyjából egy hónapig tartott, és ebben kb. napi 15 órát dolgoztunk megállás nélkül, félretéve a művészi tevékenységen kívül eső problémiákat [...].” [3]
Ismerjük azokat a prototípusokat, amelyeket Mircea Spătaru és Ioana Șetran készített a szimpózium során – modern és leleményes használati tárgyak ezek, mint pl. konyhai tárolók, amelyek minden bizonnyal szépséget loptak volna be a munkáslakásokba...
A művészek és a kritikusok bosszúságát kellően fejezi ki Mircea Deac kritikus, aki még azt is kijelenti: „Az ipari alkotást a tervezési munka újratervezésével kellene kezdeni, az esztétikai minőség előmozdítása érdekében.”[4]
Ez a művészi és kritikai közeg egy folyamatos elvárása volt, amit már Patriciu Mateescu is jelzett 1970-ben. A kerámia kérdése készült átlépni a formatervezés területére, és mint ilyen, közvetlen befolyást gyakorolni az iparra, ezáltal pedig társadalmi funkciót betölteni.
Visszatekintve meglepő, hogy egyrészt az alkotásban, másrészt az iparban rejlő rendkívül magas potenciál nem valósult meg, és bár az ideológusok hangosan szorgalmazták az életszínvonal és a környezet minőségének emelését, nagyon kis mértékű fúzió jött létre, a művészek kreatív vagy akár utópisztikus energiáit nem használta fel a rendszer.
Az ipar továbbra is gyártotta a régi csecsebecséket és fonott kosarakat, és sajnos a művészek által készített kiváló prototípusok nem forradalmasították a román terméktervezést.
Az ízlés ezen stagnálását és a kispolgári előképek népszerűségét éppen az Irisben rendezett újabb szimpózium alkalmával támadták meg a művészek, amelyre még visszatérünk.
A kisplasztika kitörése...
A román kerámiában tapasztalható egy bizonyos visszafogottság, mintegy szinte allergiás reakció a figurális ábrázolásra. Ennek oka részben a szocialista realizmus megfáradt figurális nyelvezetétől való megszabadulás igényében keresendő, de abban is, hogy a keramikusok igyekezték elhatárolni magukat a szobrászattól, így tárgyakat alkottak, míg a figurális megjelenése már a szobrászat klasszikus értelmezése felé vezet.
Voltak azonban olyan keramikusok is, akik felvállalták, hogy figurális munkákat, vagy akár szobrokat is készítenek. Kis méretű szobrokat. Ezen lehetőséget kihasználva (és ezáltal menekülve a szocialista realizmus nyomása alól) valósította meg Benczédi Sándor kolozsvári szobrászművész önálló, erősen kifejező, eredeti életművét – sebtében kivitelezett kis terrakotta figurák, portrék és különleges karakterű, humoros jelenetek végtelen sorozatát alkotta meg. Lánya, Benczédi Ilona ugyancsak terrakotta alkotásokat készít, kifejezésmódja egyre groteszkebb, a figurákat polikróm díszítéssel látja el, éppúgy érdekli az egyén, az emberi kapcsolatok és a társadalom, mint édesapját.
Eugenia Manea Passima meghitt, a neolit és középkori művészet által ihletett figurális univerzumot hozott létre agyagból, Ioana Șetran fehér porcelánból alkotta meg a „Vietăți”[Lények] című sorozatát: képzeletbeli, félig növényi rovarok végtelen sora – miniplasztika, amely mélyen merít a porcelán esztétikájából.
E műveknek a státusza egyértelmű, ezek önmagukkal azonosak, nem kacérkodnak az ipari termeléssel vagy a monumentális átültetéssel. Kiállítani való tárgyak, a lakókörnyezet gazdagítására szolgáló műalkotások.
A kolozsvári iskola
Az említett nemzetközi díjakkal fémjelezett első lendületet követően úgy tűnik, hogy a hetvenes évek közepén stagnálás állt be a kerámia területén. Így Olga Bușneag 1974-ben megjelent Arta decorativă românească [A román iparművészet] című könyvében a kerámia széles körű termeléséről, és mégis hanyatlásáról írt. Ezért nem meglepő, hogy egy új generáció, a kerámia területén egy másfajta szemléletmód megjelenését pozitívan fogadták a kritikusok. Az úgynevezett kolozsvári iskola elindításáról van szó.
A Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet kerámia tanszékének fiatal tanársegédei, Ana Lupaș és Mircea Spătaru irányításával pezsgő alkotói tevékenység vette kezdetét. A két fiatal tanár ekkor már elismert művész volt, Ana Lupaș a nagy méretű textilinstallációk és akciók terén, míg Mircea Spătaru szobrászati gyakorlatában integrálta a porcelán felhasználását. Kettőjük művészete a művészi folyamatot és annak koncepcionalitását hangsúlyozta, különös tekintettel a felhasznált anyagok eredendő tulajdonságaira. Ez a koncepcionális háttér és a kettőjük ambíciója, hogy új művészgenerációkat indítsanak útjukra, egy olyan pedagógiai és művészeti programot hozott létre, amely által a kolozsvári kerámiaiskola kisebb mértékben volt kerámiaiskola, és inkább egy művészeti szemléletű és gondolkodású iskola.
Valóban, ha megvizsgáljuk az iskola által elindított keramikusok fejlődését, csak néhányan tartottak ki a kerámia területén, mint például Jakobovits Márta, ehelyett sokan tértek át a kerámiáról egy olyan tevékenységre, amelyben a kerámiaanyagot installációk vagy egyéb akciók keretében használták, vagy akár teljesen feladták ezt. Alexandru Antik, Miklós Onucsán és Szörtsey Gábor, a két fiatal tanárral együtt, a romániai progresszív művészet kiemelkedő képviselőivé váltak.
A kolozsvári iskola előnyt élvezett abból szempontból, hogy a legnagyobb romániai porcelángyártó intézményben állt rendelkezésére bőséges gyakorlási lehetőség. Az itteni művészek a porcelán ipari folyamatait és esztétikáját helyezték előtérbe, a ready-made elve szerint ragadták meg, és sokszor posztmodern módon illesztették össze újra.
Ez az iskola későn, 1978 körül indult, amikor az Ana Lupaș és Mircea Spătaru által koordinált csoport Porcelán–Hasznosság–Kifejezés néven mutatkozott be a Szocialista Országok Iparművészeti Kvadrennáléján (Erfurt), ahol elismerésben volt részük, díszoklevéllel tüntették ki őket. A csoporton belül kiállítottak: Arina Ailincăi, Antik Sándor, Teodor Bihari, Egei István (Zu), Onucsán Miklós, Alexandru Rusu, Ion Sumedrea, Szörtsey Gábor és Titu Toncian. A csapat egy lapokból készült installáció formájában mutatta be alkotásait, amely fölé porcelántárgyakat helyezett el, ezek egy része használati jellegű volt, de voltak kísérleti, kifejezésre szolgáló tárgyak is. Olga Bușneag lelkesen méltatta ezt a részvételt, és sajnálta, hogy a zsűri nem szentelt nagyobb figyelmet a kolozsvári csoportnak.[5]
Az Iris gyárban 1979-ben rendezett alkotói szimpózium témája a nippellenesség volt, így olyan témát javasolt, amely egyrészt a művészet és az ipar közötti kapcsolathoz fűződött, másrészt figyelmet fordított a giccs iránti globális érdeklődésre.
Az alkotások közül megemlítendőek Antik Sándor csecsebecséi, amelyek a kispolgári giccset karikírozták. Paradox módon éppen a „dekoratív” tárgyak használatán keresztül állt ki a művészet díszítő funkciója ellen. Az Ipoteze de obiect [Tárgyhipotézisek] porcelánművek és -installáció sorozatában (1978–1982) a művész az alkotás és a műtárgy között fennálló feszültség kérdésével foglalkozik; paradox módon éppen a porcelán felhasználásával halad a művészi alkotás dematerializálása felé. Az ő esetében – és ez sokatmondó a kolozsvári kerámia tekintetében –, a konceptuális művészet felemésztette a kerámiát.
A kolozsvári művészek esetében tehát a porcelán és technológiai lehetőségei (valamint az ipar kínálta lehetőségek) beépültek a művészeti folyamatokba, amelyek nem tesznek különbséget az ipar- és a képzőművészet között. A kerámia tartományából való kilépés szempontjából a porcelán használatának utolsó állomása az Ana Lupaș által bemutatott installáció az 1991-es Budapest ArtExpon – hatalmas porcelánszemek, illetve Mircea Spătaru porcelánszobrai, amelyekkel az ugyancsak 1991-ben szervezett Velencei Biennálén képviselte Romániát. Ezek az alkotások kerámiából készültek, de már nem kerámiák.