Az Arta folyóiratnak a címben szereplő időszakban megjelent számait lapozgatva szembetűnő, hogy minden egyes lapszámban utalnak a kerámiára, legyen szó (egyéni vagy csoportos iparművészeti) kiállítási ajánlásokról, a medgidiaimonumentális kerámiának szentelt vagy a porcelángyárak alkotói szimpóziumairól, vagy akár egy keramikusról szóló portréról – az említések sokasága azt mutatja, hogy a kerámia jelentős helyet foglaltel a művészetek sorában. A szélesebb körű, urbanizációról, iparról, formatervezésről szóló elméleti cikkekben is szó esett a kerámiáról, de még a folyóirat első oldalain kötelező módon megjelenő ideológiai szövegekben is. Ezekben az írásokban általában az iparművészetet, és nevezetesen a kerámiát is a szocialista társadalom életszínvonal-emelő tényezőjének tekintették. Ennek megfelelően gyakorta hangsúlyozták a kerámia társadalmi szerepvállalását azok a kritikusok, művészek és ideológusok, akik erőfeszítéseket tettek e cél érdekében. A művészek azonban ennél többet akartak, művészileg szabadon kívánták magukat kifejezni, dogmatikai kötöttségek nélkül, valamint a kerámiának az úgynevezett nagyművészetek sorába emelése által.
A szocialista komfort
Mit jelentett az életszínvonal emelkedése az ideológusok felfogásában? Elsősorban az ország modernizációját, amely intenzív iparosítással és urbanizációval járt. Mindez munkahelyekhez, tehát életbiztonsághoz és társadalmi stabilitáshoz vezetett. Megszülettek a tömbházak és a lakónegyedek, ahol megteremtődött a dolgozó ember demokratikus kényelme, komfortja.
Az illetékes szervekfigyelme kitért mind a kültéri (nyilvános), minda beltéri (családi) környezetberendezésére. A külteret reprezentatív intézményekkel és oktatási, egészségügyi, kulturális, szórakozási és sportolási létesítményekkel rendezték be. Mindezek az épületek és nyitott terek megannyi, a művészekre váró szépítési lehetőséget jelentettek. Ebben az értelemben a legambiciózusabb monumentális projekt a mangaliai kultúrház homlokzata volt, amely Jules Perahim és Ștefan Constantinescuterveialapján készültkis méretű kerámialapokból a tárgyalt időszak elején (1960), egybeesve a művészet feletti ideológiai kontroll lazulásával.
Másrészt a lakások használati- és dísztárgyainak gazdagításán, változatosabbá tételén is dolgoztak. Így mind az egyedi művészi tárgyak létrehozása, mind a sorozatgyártású ipari termékek innovációja kitűzött célpont lett annak érdekében, hogy tartalommal és esztétikai értékkelruházzák fel az életteret és a mindennapi életet.
Globális újjászületés
A háború utáni évtizedekben világszerte kreatív pezsgés mutatkozott az iparművészet terén, amelyet az ipari termelés, valamint az urbanisztika területén jelentkező túlzott racionalizálás uniformizáló, degradáló és elidegenítő hatása ellensúlyozására irányuló törekvés táplált. Ugyanerre a jelenségre próbált választ adni az Arts and Crafts mozgalom a 19. század utolsó évtizedeiben és a Bauhaus iskola a két világháború közötti időszakban. Viszont ez nem egy antagonisztikus kapcsolat, sokkal inkább párbeszéd és fúzió. A Bauhaus mozgalomhoz hasonlóan, a második világháború utáni irányzatok sem menekülők voltak (a legtöbb esetben), hanem az expresszív ipari potenciál és a művészi alkotás oly fúzióját akarták elérni, amely felpezsdítené az életet.
Ebben a kontextusban lendül fel, eddig soha nem tapasztalt módon, a monumentális művészet (falkép, mozaik, különböző ipari anyagokból készült domborművek, közterületi szobrászati tárgyak), a textilművészet és az úgynevezett „tűz művészete” (kerámia, üveg, fém).
Nemzetközi kiállítások (Európában – Perugia, Faenza, Vallauris, Prága, Milánó, Erfurt; Japánban – Mino; Ausztráliában – Perth) és kerámia szimpóziumok (az első 1965-ben Gmundenben, majd Cava dei Tireni, Villány, Medgidia) sorozata volt hivatott felhívni a nemzetközi figyelmeterre a kerámia területén tapasztalható pezsgésre, valamint összehozni, egybegyűjteni a különböző alkotási irányokat és alkotókat.
A világ újbóli elvarázsolása
A kerámiaművészet megújulása egy rendkívül kiterjedt, számtalan irányból érkező impulzusokkal és számos perspektívát megnyitó eredménnyel rendelkező területet képvisel.
Gondoljunk csak arra, hogy a régészek az emberi civilizáció egyik alapvető jelének tartják a kerámiát. Égetés által a kerámiaanyagok ellenállóvá válnak, és évezredeken keresztül képesek megőrizni az ember keze-nyomát, szó szerint és átvitt értelemben. A kerámia egy dinamikusabb tulajdonsága az a rituális jelleg, amely által az ember egyesíti az alapanyagokat – a földet, a tüzet, a vizet és a levegőt –, hogy egy olyan készterméket kapjon, amely visszafordíthatatlanul megkülönböztethető az alkotóelemeitől. (Alexandru AntikAlchimia ceramistului [A keramikus alkímiája] című művészeti akciója emeli ki ezeket a jellemzőket).
A kerámia mindezen érdemeit kitüntetett módon kezelték a művészek az emberi értékek közvetítésének érdekében, illetve hogy „újból elvarázsolják” a modern világot, amely Max Weber szociológus híres (már 1920-ból származó) megfogalmazása szerint „elvarázstalanodásban” szenved. Weber a modern kor világának deszakralizálódására utalt, ami nemcsak a hiedelmek univerzumának elvesztését jelenti, hanem a társadalom túlzott racionalizálódását és a modern ember elidegenedését is. Mit tehetett a kerámiaművészet a világ újbóli elvarázsolása érdekében? Olyan egyedi tárgyakat kínálhatott – használati tárgyakat vagy funkcionalitás nélküli műalkotásokat –, amelyeken észlelhető az emberi kéznyom. De közbeléphetett az ipar területén is, hogy személyre szabottabb, modernebb, a szemnek vagy tapintásnakkellemesebb termékeket hozzanak létre és gyártsanak. Beavatkozhatott a társadalmi valóságba olyan szobrászati művek, környezetek, faldekorációk köztérbe való helyezésével, amelyek tetszenek a szemnek, vagy elgondolkodtatják az arra járókat. És végül, de valójában mindenekelőtt, a kerámia minden egyes művész számára a világ újbóli elvarázsolásának egyéni módját is jelenthette a művészi alkotás folyamatának rituáléján keresztül.
A kezdetek
A román keramikusok számára jelentős régészeti források álltak rendelkezésre: az ország területén felfedezett csodálatos neolitikus kerámiakultúrák ihletkéntszolgáltak az őskori fazekasok kifejezőerejének és rendkívül merész formáinak tekintetében.
A neolit kerámia egyértelmű példakéntszolgált arra, hogy az agyagtárgy is lehet úgymond nagyművészeti alkotás, a korongon készített edény éppúgy, mint egy szobor. Meg kell azonban jegyezni azt is, hogy a kerámia elsődleges – az edények és használati jellegű formák – ágazatával rendkívül kevesen foglalkoztak a román művészek közül.
Egy másik, időben közelebb álló forrás, amely nagymértékben meghatározta az 1950-es évek kerámiáját, a népi ihletettség. A kommunista rendszer viszonylatában a népművészet egy ideológiailag megfelelő forrásnak számított, amelyhez bátran fordulhattak a művészek. A keramikusok tehát igyekeztek eltávolodni a kerámia (és mindenekelőtt a porcelán) hagyományának polgári előképeitől, viszont a folklorisztikus utalás gyakran csak a díszítőmotívumok felületes átvételére korlátozódott. Népi modellekkel díszített hamutartók, fazekak, csészék, tányérok, kancsók, kávéskészletek készültek – tehát nem túl ambiciózus tárgyak,amelyek az 1960 előtti időszak szakmai stagnálását tükrözik.
A román kerámia megújulásának folyamata a képzőművészet korszerűsítésével párhuzamosan indult, az 1964 körüli relatív kulturális nyitás kontextusában. AzArta Plastică folyóiratot lapozgatva, az 1964-es lapszámok oldalain feltűnik az egykori avantgárd Jules Perahim kerámiatárgyainak friss lélegzetvétele. Egészen bizonyos, hogy ezek a tárgyak Picasso hatására születtek, aki már 1946-ban felfedezte a vallaurisi kerámiaműhelyeket, ezáltal más festők (Chagall, Brauner) érdeklődését is felkeltve a terület iránt, ahol a modernitás nagy mestere rendkívüli kerámiatárgyakat készített, amelyek által egy felettébb tudatos játékot űzött a tárgyal és ennek észlelésével: egyrészt forma, másrészt hasznosság és kifejezés.
De már Perahim előtt is meghatározó jellegű volt az az aranyérem, amelyet Patriciu Mateescu nyert az 1962-es prágai nemzetközi kerámiakiállításon, aki az egyik Amforájával – egy monumentális méretű és nyilvánvaló szobrászati jellegű edénnyel – vett részt a kiállításon.Ez volt a legkorábbi nemzetközi kitüntetés, amelyet egy román keramikusnak ajánlottak fel.
Az 1964-es bukaresti iparművészeti kiállításon részt vett Flaviu Dragomir (1915–1974) is, aki szintén a „nagyművészetek” területéről érkezett, grafikai tanulmányait követően. Nagyon rövid pályafutása alatt modern alkotásokat készített, egyike volt azon kevés román keramikusoknak, akik szigorúan a kerámia területére korlátozódtak, és használta a fazekaskorongot, ezáltal belülről újította meg a háztartási kerámia formanyelvét, egyedi terveket készítve.
A bukaresti iskola
Az 1950-es évektől kezdve két kerámiarészleg működött az országban, a bukaresti, illetve kolozsvári művészeti intézetekben. Mindkét részleget szobrászok vezették, Bukarestben Mac Constantinescu és Kolozsváron Balaskó Nándor. Constantinescu a két világháború közötti időszakban a híres sèvres-i porcelánmanufaktúráknál szerzett gyakorlati tapasztalatot. Irányítása alatt a 7. évtized közepén egész keramikusnemzedék bontakozott ki, köztük: Costel Badea, Lazăr Florian Alexie, Tereza Panelli, Ioana Șetran, akik mellett megemlítendők olyan korábbi generációk művészei is, mint Patriciu Mateescu (sz. 1927) vagy Mimi Podeanu. A szakirányú felsőoktatás biztosítása mellett, a bukaresti kerámiajelenség megszilárdulása az iparművészeti kiállítások szervezésének is köszönhető volt, továbbá annak, hogy egyes végzettek (Costel Badea és Lazăr Florian Alexie) a tanszék tanárai lettek, valamint annak a támogatásnak is, amelyet Patriciu Mateescu, az UAP [a romániai Képzőművészek Szövetsége] Iparművészeti részlegének vezetője tudott biztosítani, elsősorban a medgidiai kerámiaszimpózium (1971) megszervezése által.
A bukaresti keramikusok a legjelentősebb európai nemzetközi versenyeken (Vallauris, Perugia, Faenza, Erfurt) nyertek díjakat – ezáltal a művészvilág tudatába vésték a román kerámiaiskola létezését.
Ez az iskola szobrászati jellegű volt. Az alkotók absztrakt kerámiaszobrokat készítettek; ebben a tekintetben az 1960–1970 közötti kerámiajelenség ugyanazt azirányzatot követte, mint a textilművészet: a művészek egyre az iparművészet felé vándoroltak, mert itt nagyobb mértékbenlehetett szabad utat adni a kísérletezésnek, az absztrakt formaalakításnak, mint a szocialista realizmus terrorja után még meglehetősendermedt „nagyművészetek” terén.
Patriciu Mateescu, Costel Badea és Lazăr Florian Alexie a köztéri elhelyezésre szánt kerámiaszobrászatnak szentelte munkásságát, Tereza Panelli alkotásaiban pedig átirányulást lehetett észlelni olyan kerámia-environmentek kialakítása felé, amelyek párbeszédbe léphettek az építészettel.
