„Az élet fontosabb, mint a művészet”

KE: Hogyan kerültél kapcsolatba a nagyváradi 35-ös Műhellyel? Milyen életszakaszban és a művészi karriered mely pontján csatlakoztál be a Műhely a működésébe?

UKGY: A 35-ös Műhely annak idején nagyon jól ki volt találva. Ana Lupaș művésznő volt, aki ezt létrehozta, pont azért, hogy a kezdő vagyis a végzős művészeknek, adjon egyfajta lehetőséget, hogy együtt dolgozzanak és kiállításaik legyenek. Nagyváradi fiatal képzőművészek számára a 35-ös Műhely központi hellyé vált, mivel távol volt a központtól, itt nagyon sok mindent meg lehetett valósítani, amit máshol nem.

Én 1983-ban végeztem divattervezést, a kolozsvári Ion Andreescu egyetemen. Rajzolni mindig nagyon szerettem, tehát a rajzhoz való kapcsolatom mélyen pozitív volt. Amikor Váradra kerültem, akkor itt már volt egy közösség, amelynek a tagjai nagyjából ugyanahhoz a generációhoz tartoztak, ez tartotta őket össze. Ami még összetartotta ezeket a művészeket, az a kísérletezés vágya és a diktatúrával való szembenállás. Az idekerülésem éveiben még foglalkoztam divattal egy ideig, aztán későbben engem is beszippantott a közösség.

A férjem (Ujvárossy László) támogatott az önkifejezésben, hogy próbáljam ki magam. Hát akkor gondoltam, próbáljuk meg, az akvarellt, ceruzarajzot, vegyes technikát nagyon szerettem. A természettel való kapcsolatom már gyerekkoromban nagyon mély volt. Tettem a rajzlapra egy falevelet, és nagyon jó kedvvel, mimetikusan visszaadva az illúziót, lerajzoltam. Aztán lassan kialakítottam a kompoziciót. Így kezdődött.

KE: Kik voltak azok a kísérletező művészek, akik mellé becsatlakoztál, és milyen médiumokkal ismerkedtél meg az ő körükben? És a férjeden, Újvárossy Lászlón kívül inspirált-e még téged a közösség valamire?

UKGY: Igen, meghatározó egyéniségek voltak a csoportban, kb. negyven tagú volt, de igazán vagy 20-an aktiváltak folyamatosan. Itt volt Bunuș Ioan, aki azóta Párizsban él, ő rajzokat készített, nagyon tetszett az, amit csinált. Annyira inspiráltak engem a munkái, hogy még alkotásközben is volt úgy, hogy előttem voltak kinyomtatott képeslapjai, és nagyon szerettem volna elérni azt a szépséget és művészi színvonalat, amit ő csinál. Itt volt Jovián György, aki annak idején festett, de tárgyakat is készített, főleg a Van Gogh kapcsán, van egy festménye és tárgya is. Dan Perjovschi, itt teljesedett ki. Iași-ban végzett és nagyon látványos volt végignézni, hogy hogyan érez rá arra a fajta rajzra, amit azóta is csinál a világban. Bone Rudolfnak, akit Ana Lupaș nagyon méltatott, akció jellegű munkái voltak. Többek között a gyulafehérvári fiatalok biennáléjának plakátjára is Ana Lupaș szorgalmazta, hogy azt a munkáját tegyük fel, ahol egy gömb alakú kővel tör szét néhány lefektetett üvegcsíkot.

UKGY: A férjem ugyancsak oszlopos tagja volt a csapatnak, eleveinstallációban gondolkozott. Volt egy olyanterve, amelyiken én is részt vettem„A fénylenyomata” egy régi háznál. Népi szőttest függesztettünk szárítókötélre, és ahogy a fény rá esett, azt felrajzolta a férjem, és ki is hímeztette. Volt egy ilyen akciója, ez egész biztosan a Műhelyen belül készült.

UKGY: A csoportnak hatása volt az egyes művészekre, emelte a nívót, mert együtt gondolkoztunk, kiértékeltük egymás munkáját, és ez nagyon jól hatott nagyon sok művészre. Ez megtörtént Bonénál, Perjovschinál és ugyanígy megtörtént Ferenczinél is, aki az elején egy festményt hozott, két ló meg egy nő figura volt rajta, de nem volt igazán kísérletező jellegű. A csoport biztatta, hogy próbáljon valami korszerűbbet, kicsit jobban lépjenkia keretből. És a következő alkotása egy felnagyított gyufásdoboz volt a Delacroix reprodukcióval. Mindenkinek tetszett, mert akkora ugrás volt. Egyed Judit is tagja volt a csapatnak.

KE: Igen, erről már kérdezni is akartalak, hogycsupa férfinevet említettél. A férfiak voltak a meghatározók, vagy ők voltak nagyobb számban?

UKGY: Meghatározóak voltak és kevesebb is volt a nő:Egyed Judit, Gerendi Anikó,Vioara Bara, Gina Hora és jómagam.

Egyed Judit nagyon jó szobrász,de a hagyományos technikán kívül kortársművészeti interdiszciplináris műfajokat isművelt.

UKGY: Gina Hora szintén rajzban fejezte ki magát. Nagyon érdekes munkája volta nagyváradi 35-ös MűhelykiállításánBukarestben a Căminul Artei galériában.

UKGY: A fia portréját sorozatban kollázzsal örökítette meg, de ez egy interpretált formája volt a portrénak. Nagyon érdekes nagy, szőnyegszerű alkotás volt. És aztán utána rajzolt és kollázsolt grafikáival kiállítást isrendezett Bara Vioara-val aKörösvidéki Múzeumban. Gerendi Anikó ésGăinăDorel együtt alkottak abban az időszakban.

KE: Perjovschival is együttműködtek.

UKGY: Igen,volt nekik egy közös akciójuk a kazamatáknála régi, megmaradt kődarabokra rajzoltak. Găină Dorel és Gerendi Anikó Kolozsváron végeztékadesign szakot és az egyetem után fotóban fejezték ki magukat. Anikó későbbiekben rajzokat készített melyekkel nemzetközi kiállításokra is bejutott. Dorel pedig nagyon kötődött a tárgyakhoz, most is szerintem ez az erőssége, mivel szereti gyűjteniőket, csinált egy nagy installációt a műtermében. A barátoktól kapott ajándékokkal kitapétázta műtermét, a plafontól földszintig tele volt a barátok ajándékaival. 1989 után a Velencei BiennáléApertokurátora elvetődött hozzánk, és feljött a műterembe, azt mondta, elviszi az egészet Velencébe.A kurátori kérdésre, hogyan tudná ott is hasonlóan kiállítani Dorelválaszában az állt, hogyegyszerűen a száz résztvevőt is megkell hívni és ők majd a falra szegezik az ajándékokat! .

UKGY: Onucsan Miklós is meghatározó egyénisége volt a csapatnak. Maximálisan kísérletező voltaz első Dialógus című tárlatunkra Szent Sebestyén címűkatonai gyakorló bábúinstallációját állította ki.A 80-as években több talált tárgyat mint „A rozsda története” és konceptuális munkát készített. A csoportnak nem volt közös koncepciója,nagyon heterogén volt a kifejezési mód a csapatban. Gerendi Anikónak volt egy nagyon jósorozata, a Tangaj, amikorköralakú rajzolt papírkorongokat szúrt egy függesztett nádszálra, máskor szétnyított papírzacskórarajzolt. Régen az élelmet papírzacskóba tették,mivel nem volt mit beletenni, ez egyfajta fájdalmas gesztus is volt, ahogy a zacskókat átköltötte, és csodálatos munkák születtek. Ezeket Bukarestben egyéni kiállításon is bemutatta. Dorel a szemétdombon talált egy helyet, amit elveszett paradicsomnak nevezett és fotósorozatot hozott létre az elhullott állatok tetemeit fotózva.Olykor az állattetemnek szárnyakat tett és költői címet adott neki. Dorelnakez volt az erőssége, verseket is írt és a beszédei a kiállításmegnyitókon nagyon inspirálóak voltak, nagyon szépen fejezte ki magát.

KE: Tehát a saját jogodon szereztél magadnak helyet Nagyváradon. Mennyit dolgoztál a gyárban?

UKGY: Két évet dolgoztam, mertutána a gyerekem elkezdett dadogni a román óvodában, és akkor én kivettem onnan, és kiléptem szabadúszónak. Abból éltem, hogy ruhákat adtam el a Fondul Plasticba, és nagyon jól fizették az egyedi darabokat.

KE: Ruhákat terveztél a Fondul Plastic-nak?

UKGY: Igen, és meg is csináltam őket. Kis szériákat és nagyon jó pénzért.

KE: És miért hagytad abba ezt a tevékenységet?

UKGY: Hát, megéltem a nagyon jó oldalát, hogy anyagilag néha nagyon működött. Például egy ruhám árából egy gyerekszobabútort vettem meg a lányomnak, ami a műteremben van. Ilyen jól fizették az egyedi alkotásokat, máskor meg rendszertelenül jött a pénz. És akkor megtapasztaltam, hogy a gyárban milyen dolgozni, hogy az egy börtön, és azt is, hogy milyen szabadúszónak lenni.

KE: Bedolgoztál a gyárba, vagy hogy képzeljük el a munkát?

UKGY: Úgy jártambe, mint egy munkás. Tehát ez kegyetlen volt. Reggel kellett lyukasztani az automatánál, mint a munkásoknak, a nyolc órát le kellett dolgozni,és elment az az energiám, amitazalkotásra szántam. És ezt én nagyon nehezen éltem meg.

KE: És akkor volt már kisgyereked is?

UKGY: Igen. Tehát ahogy bekerültem a gyárba, rá egy évre megszületett a lányom, és mikor három éves lett, akkor beadtam román bölcsödébe, mert nem volt más lehetőség.Kezdett dadogni és elvittem orvoshoz, rögtön kiderült, hogy miért dadog, mert végig ilyenkor hátra tett kézzel kellett ülni, nem tudott kommunikálni, és nem tudott játszani a gyerekekkel.A dadogással fejezti kihogy ez neki nagyon rossz. Isteni egybeesés volt, mert a műteremben dolgoztam,és pont akkor a rádióban az ment, hogy mitől dadog a gyerek. Kiderült a műsorból, hogy ő kifejezi, hogy neki valami nem jó. Felhívtuk a neurológus barátunkat,aki azt tanácsolta, hogy át kell vinni a négy órás magyar óvodába. Utána meghívtak a színházhoz díszletet, kosztümöt tervezni,ahol hét évig dolgoztam. A diákoknak mindig elmondtam, milyen dolgozni úgy, mint a börtönben,utána hogy milyen szabadnak lenni.A színházi karierem után diákokat készítettem fel főiskolára, utána beléptem a tanügybe. Szabadidőmet a műteremben tötöttem, ha egy kevés időm volt eljöttem egy színt felfesteni, mikor már akrillal dolgoztam. Tehát tényleg mindig egy kicsit és akkor megvolt a folyamatosság. Az jó volt, mivelhogy belső szükségszerűség volt. Ez volt az egyetlen, ami igazán boldoggá tett az olvasmányaimon kívül, valamint a diákjaim sikerei, akik közül a divattervezői szakmában Londonban, Párizsban,Bukarestbenélnek és dolgoznak.

KE: Hogy meglegyen a kronológia: mikor fordultál a képzőművészet felé?

UKGY: Tehát az úgy történt, hogy kihelyeztek mint divattervezőt, és a Miorițában dolgoztam két évig, és már akkor csináltam műveket. Vannak munkák, amik így készültek.

KE: Párhuzamosan csináltad a kettőt már akkor?

UKGY: Igen,1984-től hajtogatott modul textilben fejeztem ki magam és fokozatosan rátértem a grafikára. Akkoriban imádtam Abakanoviczot. Számomra egy olyan felfedezés volt a főiskola alatt, mert én egyébként textiles voltam a középiskolában. Tehát mi szőttünkés nyomtatott textilt is csináltunk. A főiskola első évében mind a három technikát gyakoroltuk, első évben nem választottunk szakot. Másodévtől választottam a divattervezést.

KE: Akkor kapcsolódtál be a 35-ös Műhelybe?

UKGY: Igen, így kapcsolódtam be.

KE: Jó, így összeállt a kép. Hogyan tudnád definiálni a 35-ös Műhelyt? Mit jelentett a pályád szempontjából?

UKGY: Hát egy nagyon fertilis táptalaja a növénynek, amelyik növekedni akar, és kibontakozni. Olyan művészek voltak ott, akik komolyan vették a szakmájukat, nagyon nagy örömmel csinálták, fantasztikus erőbedobással és lendülettel. Szerettek informálódni, felzárkózni, nyitottak voltak. Nekem egy fantasztikus táptalaj volt. Én is bármilyen műfajban megnyilvánulhattam. Például a kezdeti mimetikusan megrajzolt falevelektől, a textilen át az installációig.

KE: Fel tudnád idézni, hogy melyek voltak a legfontosabb események a műhely történetében, amelyeken részt vettél? Volt pár fontosabb belföldi kiállítás.

UKGY: Igen. Hát a Dialógus kiállításon nem vettem részt, mert akkor mégdiákvoltam,de'84-től kiállítottama nagyváradi 35-ös Műhely kiállítoásainNagyváradon,a Helios Galériában, Temesváron, Marosvásárhelyen, aztán '84-'86 és '88-ban, kétévenente a nagyváradi orszégosFotómobil kiállítási eseményen,ésrészt vettema 35-ös Műhely a Fiatal Művészek Biennáléján, ami Gyulafehérváron volt.Ezt követően 86-ban ugyanígy a Dalles terembe, Bukarestben,1988-ban pedig a Nagybányán a fiatalok országos rendezvényén, ugyanabban az évben Bukarestben a Căminul Artei kiállítótérben és Kolozsváron az U.A.P. Galériában.

UKGY: Innen kezdve több sikeres eseményen szerepeltem ami már nem föltétlen a 35-ös Műhelyhez tartozik, ilyen lett volna az Ephemer (1995) tárlat ami annyira tiszavirág életű volt, hogy a csoporton belüli konfliktus miatt meg sem valósult. Onucsan Miklós kitalálta a tárlat címét és a csoport öt tagja kellett volnaBukarestbe kiállítania, akkor mivel jelentkezzek? Hát ott már rajzzal nem. Azt mondta, hogy egy kicsit kísérletezzek, és akkor eszembe jutott, hogy a falevél az én meditációs objektumom, akkorkészítettem a Tat tvan asi (Fény-Árnyék) két installációt, itt az motivált, hogy fel tudjak zárkózni a csoporthoz. Hát ez nagyon nagy dolog volt számomra. Ez a motiváció például Ferenczi Károlyból a legjobbakat hozta ki. Bóné Rudolfból is, Perjovschi teljesen felépítette azt a szemléletet, amit azután csinált.

KE: Azt tudod, hogy miért nem valósult meg?

UKGY: Erős egyéniségek között előfordulnak a konstruktívkonfliktusokez a mi csoportunkban is előfordult.

KE: Belső konfliktusok?

UKGY: Hát igen, művészek között.

KE: És mi volt ennek az alapja? Koncepcionális jellegű viták voltak?

UKGY: Koncepcionális, igen. Itt példáulOncsán Miklós miatt, pont aki elindította a kiállítást hiúsult meg ez az Ephemer kiállítás, mert kapacitált másokat is úgy, ahogy engem is, hogy mástvalami jobbat csináljak.

KE: Ő elég radikális volt?

UKGY: Igen,de egyben szimpatikus. És azt hiszem, Gerendi Anikóval volt vitája, hogy ne jöjjön rajzokkal. Márpedig Gerendi Anikó, akkor éppen szemléletet váltott színes ceruzával és akvarellell fotorealista virágkoszorukat rajzolt és azt szerette volna kiállítani.

KE: A hiperrealizmus vagy a rajz miatt? Korszerűtlennek érezte?

UKGY: Igen. Nekem azt mondta, mikor átálltam erről a mimetikus periódusról, és megcsináltam az installációmat a megégetett íriszszel és azzal, amin sütötték a szalonnát. Azt mondta, hogy na végre, hogy már kiléptem ebből a…

KE: Szóval ő egy konceptuális alkat.

UKGY: Ő egy konceptuális művész volt, de nagyon. Na, és nagyon drasztikusan nyilvánult meg, meg is ríkatta Gerendy Anikót. És nem jött létre a kiállítás.

KE: Szóval ezek szerint nagyon számított az Onucsan véleménye.

UKGY: Számított, főleg akkor, mikor úgy megsértette a másik művészt. És megvolt már a katalógus is. Gyönyörű katalógus.

KE: Már ki volt nyomtatva, ennyire előrehaladott volt?

UKGY: Igen. Szóval Anikóval kezdődött.

KE: És ez mennyire volt rendszerszintű, vagy mennyire határozta meg a műhely a működését?

UKGY: Ő nem határozta meg a működését, csakminőségi lécet akarta emelni.

KE: Szerinted mi volt a közös elem, azon túl, hogy mindenki akart csinálni valamit? Ez volt az egyetlen közös motiváció? Mert például Marosvásárhelyen volt egy jó középiskola, ami kitermelte azt a generációt, amely aztán a későbbi MAMÜ tagokat adta. Elekes is elment Bukarestbe, és ott jött egy ilyen experimentálisabb inspiráció, visszament Marosvásárhelyre, és ott elindult a MAMŰ. Nagyváradon semmi más nem volt a műhely mögött, mint az, hogy egy bizonyos időpillanatban egy csomó tehetséges fiatal elkezdett közösen dolgozni?

UKGY: Igen.Egyébként itt is voltak akik Marosvásárhelyen végezték a művészeti középiskolát (Bunus, Ferenczi, én és a férjem) és a kolozsvári jó tanároknak (Nica Ioachim, Ana Lupas, Mircea Spătaru, Tóth László stb) és három-négy magas színvonalú művész, aki meghatározta a csoportot, és aki megkövetelte a színvonalat, mert a gyűléseken hozzászólt a munkákhoz.

KE: Akik jellemzően férfiak voltak, ha jól értem.

UKGY: Abszolút. És Marosvásárhelyen meg az van, hogy a MAMŰ tagok magyarok, a cementlapok, Marosvásárhely, a Maros összekötötte őket. De itt csak egy nagyon jó egybeesés volt, és mondom, hogy közösen emelték a nívót, és voltak, akik nem voltak azonnal progresszívek, de akartak és tettek.

KE: És a város atmoszférája, kulturális öröksége számított ebben az időszakban? Mert Nagyvárad hagyományosan, már a századfordulón is egy nagyon progresszív hely volt. Ez például számított a csoport identitásában?

UKGY: Egész biztos, hogy számított. Az történt, hogya liberális város szabadelvű szelleme rányomta a bélyegétakkor ésegy ilyen örömteli egybeesés megtörtént, de utána épp ezt nehezményezzük, hogy annyira kommercializálódott a városnak a művészeti nívója, hogy az borzasztó. Tehát volt eztöbb mint tíz évig, és ezért mondom, hogy jobban meg kéne becsülje a múzeum, mert ezzel büszkélkedhetnek.

KE: És szerinted ebben a kommercializálódásban a rendszerváltásnak van szerepe?

UKGY: Igen. Ez egy olyan város, amely a határ mellett van, és állandóan jönnek- mennek. És itt nem tevődik a hangsúly a művészetre egyáltalán, és a vezetőség sem tett érte. Tehát nincs megfelelő szakember a múzeum élén, mert beszéltük, hogy ha Mădălina Brașoveanu lenne a múzeum élén, akkor itt elkezdődne valami. És ez a belső helyi szerepleosztások miatt van így.

KE: A rendszerváltás előtti represszív időszaknak volt olyan pozitív következménye is, hogy összerántotta a társaságot?

UKGY: Igen, volt, mert különböző nézőpontok ellenére meg tudott teremteni ilyen közösségi formát. És ez nyilván a rendszerváltás után nem tudott fennmaradni. Főleg azért, mert abszolút heterogén volt a csoport. Tehát nem volt ilyen, hogy valaki köré szerveződött volna. Mindenki egy egyéniség volt. Nem volt közös program, nem volt ilyen. És ezért szétrobbant. Jovián elment Pestre, mindenki. Perjovschi Bukarestbe. Többen egyetemi tanárok lettek Kolozsváron, Temesváron és aki csak tudott, dobbantott.

KE: Az UAP-val kapcsolatban kérdezném, hogy mikor lettél tagja a szervezetnek?

UKGY: 1991-től vagyok tagja az UAP, és '93-tól a Magyar Grafikusok Társaság tiszteletbeli tagja.

KE: Mióta rendelkezel UAP műteremmel?

UKGY: Már '84-benitt készítettem a textil munkáimat ésitt rajzoltama grafikáimat.

KE: Az hogy lehet, hogy '91-ben lettél csak tag, és '84 óta van műtermed?

UKGY: Jaj, hát az úgy történt,egyrészt,hogy ez a műterem nem volt az Unió műterme ezt segítséggel kaptam, másrészt csak az lehetett akkoriban szövetségi tag aki párttag volt, a többiek akiknek főiskolájuk volt azok kiállító művészek is voltak így alapjogon a szövetség kötelékéhez tartoztunk mindannyian és műtermeket is kaptunk.

KE: Hogyan tudnád elhelyezni a nagyváradi 35-ös Műhelyt az országos intézményrendszerben?

UKGY: A váradi az egyik legaktívabb, talán még a kolozsvárinál is aktívabb szervezet volt. Tehát nem véletlenül jött el idáig Ana Lupas, mert ami itt történt, az példaértékű volt.

KE: És milyen volt a kapcsolat a nagyváradi fiók és más fiókok között? Kikkel volt szorosabb kapcsolat?

UKGY: Temesvárral volt szorosabb kapcsolatunk csere kiállítás és közös alkotó tábor (Darova 1986) formájában.

KE: Az itteni fióknak ki volt a vezetője?

UKGY: Hát azt tudom, hogyZsakó Zoltán a Cenaclu vezetője, Cornel Abrudan, a 35-ös Műhely vezetője.

KE: Tehát ő egy hivatalosan kinevezett vezetője volt a csoportnak?

UKGY: Abrudan igen, Laci tudja ezeket.Én, mivel hogy mindig lebegek, és az idő fel van függesztve, hát ez nagyon jellemző. Igen, mert azt se tudom, hogy mikor végeztem, mikor mentem férjhez, és Laci tudja, hát ez egy külön história nálunk. Ő mindig nagyon tudatos volt. És mindent eltett, ami kapcsolódik a műhelyhez, kiállítások, munkák is. Ő pontosan tudja ezeket. Ez vicces, mert mikor megcsinálta az egyéni katalógusomat, nem tudtam, hogy mikor készült a munka. Hát ha rá volt írva, akkor jó. Hát ez nagyon kényelmes. Ez is, igen, ez igaz, de egyébként se érdekel. Annyira nem érdeklődök iránta. De úgy tudom, hogy ha Orsi akkor ment, és akkor Orsival mi volt? És akkor elutaztunk, tehát így.

KE: Tehát a személyes szálakon keresztül tájékozódsz.

UKGY: Abszolút. Úgy valahogy betájoljuk, hogy mikor volt.

KE: És egyébként a közös életet ki menedzseli? Ki fizeti a számlákat.

UKGY: Én nagyon rendszerező vagyok. Egyébként a többi dologban mindenképp. De ha ő egyébként is szereti csinálni, akkor csinálja. Szóval nekem ez megkönnyítése az életemnek, mert van valaki, majdnem mint egy menedzser, aki ezt intézi.

KE: Igen, te pedig menedzseled a közös életet.

UKGY: Hát így osztottuk meg, és ez nagyon jól alakult, ez jó. Jól van. De mi volt a kérdés? Igen, hogy milyen volt a vezető. Igen, mindig volt megválasztott vezető. Coriolan Hora, ez egy nagyon jó festőművész, és ő volt azelnöke a szövetségnek. Annak idején ő a múzeumban dolgozott, hozzáértő ember, aki intézte a kiállításokat, segítette a fiatalokat, ez még a Cenaclul Tineretului idején volt. Na és ő volt aztán az Unio elnöke. És aztán utána jöttek a fiatalok is. Hát legalábbis én így emlékszem. Aztán hogyha nem, akkor meg kell kérdeznem Lacit, mert ő pontosan tudja. Jobban felkészült, mint egy művészettörténész. Ez az élete. Ő nagyon, tehát annyira pontosan mindent dokumentált, hogy képzeld el,hogy egyművészettörténésznő is megkérdezi ha a 80-as évekrőlír.

KE: A fiókok közötti kapcsolatról még egy picit, hogyha tudunk beszélni, milyen kapcsolatok alakultak ki?

UKGY: Azt tudom, hogy voltak meghívások.Anca Vasiliu, Călin Dan, Adrian Guță jöttek Bukarestből a Mobilul fotografiei kapcsán Călin Beloescu, Iosif Kiraly Temesvárról, Antik Alexandru Kolozsvárról és Aradról is a 35-ös Műhely tagjai .Abszolút nem érdekeltek ezek az akciók. Képzeld el, volt egy drága gyerekem, családom, színház. És még valamikor szerettem volna rajzolni. Hát kitérdekelt, hogy mit csinálnak a férfiak. kit hoz, hova visz, ki a vezető.

KE: Na, de most mondtad el a lényeget. Azt, hogy milyen helyzeted volt női művészként a csoportban. Sok mindent azért nem tudtál megtenni, mert egyéb elfoglaltságod volt.

UKGY: Hát nem voltam szabad. Hát apropó, a szabadság. Na, ez egy intim dolog. Tehát, hogy mit jelent, hogy nem vagy szabad, azt aztán maximálisan a kötöttárugyárban éltem meg. Akkor azt tudtam, hogy ott nem fogok maradni. Meg fogok szökni a börtönből. De a szabadság, mert mindig erre vágytam ugye, mert ha nem vagy szabad, nem tudsz alkotni. Olyan nem lehet, hogy van két órád és most leülsz. Ilyen nincsen.

Emlékszem, hogy mikor megszületett Orsolya, akkor kellett egy vonalat húzni, mert akkor feltevődött az a kérdés, hogy mi a fontosabb, mert itten fontossági sorrend volt, és a gyerek volt az első helyen. Tehát az élet fontosabb, mint a művészet. Ezen sokat vívódtam, meg láttam, hogynem marad időm, és akkor meghúztam ezt a vonalat, és attól kezdve ez volt.

KE: Ez egy konfliktus volt azért benned, nem?

UKGY: Nagyon nagy konfliktus volt. És akkor azt mondtam egy adott ponton, és ez olyan tiszta volt, hogy egy élet fontosabb, mint a művészet. És akkor úgy rendeztem az életemet, hogy az élet fontosabb. Mikor odajutok, akkor jön a művészetem.

KE: Igen, ez a nők konfliktusa.

UKGY: Mert nem is csinálnám másképp soha. És még volt ilyenem, de akkor is azt mondtam, hogy az fontosabb. Akkor nyugalom volt, már nem volt konfliktus. El volt döntve, hogy mi a fontosabb.

KE: Ferenczy Noémi mondta ezt tanácsként női művészeknek, meg pályakezdőknek, hogy ha művész akarsz lenni, akkor ne legyen gyereked.

UKGY: Hát, nagyon nehéz gyerekkel együtt. Nagyon nehéz. Cipeltem mindenhova. Orsinak jó volt, mert ha jött a műterembe, akkor lehetett pacsmagolni. Vittem magammal a színházba, a színésznők öltöztették, bevették egy színdarabba. Tehát ő nagyon élvezte, de a gyerek mindig ott volt. Csak mikor elmentünk mondjuk otthagytuk édesanyámnál, és akkor valami kiállításra elmentünk ketten. De azt, hogy ne legyen gyereked, azt nem lehet. Mert az is megtörténhet, hogy a kifutott pálya végén valaki azt mondja, hogy nem voltam elég jó, kár volt, és nincs gyerekem se. Na, én ezt semmiképpen. Én nem akartam, nagyon sokáig, hogy legyen, főleg főiskolán. De ha jött, és ez tényleg így történt. Véletlenül akkor több gyereket nem akartam, tudtam, hogy még egy gyerekkel is nehéz művészkedni, de aztán többet nem, semmiképpen. De ha választani kellett volna, például ezt a kérdést feltenni, hogy legyen gyereked, vagy ne? Akkor én semmiképpen nem mondtam nemet.

UKGY: Még hogyha nehéz összeegyeztetni, akkor sem. És egyébként abban az időben szerencsém volt, mert nem kellett főzzek, mert volt a pártkantin, és odamentünk mindannyian enni, de az ég utána meg kipótoltatta velem, hogy baj lett a gyomrommal, azóta a két fele főzök.

- A férjemnek pikánsan hagyományos kaját, és aztán megpárolom magamnak is. Akkor szabad voltam, mert volt lehetőség, ahova menjünk enni. Azért az nagy dolog, mert minden másra még ez is rátevődött volna. Tehát az nagyon nagy dolog. A háztartás, főzés viszi az egész embert. Annak ellenére, hogy fiatalon mennyi mindent meg tudtam csinálni. Tehát fiatalon fantasztikus az energiám. És hogyha ambíciós is vagy, még emellett ambíciós vagy, és akarod, mennyi mindent megteszel.

KE: Egyébként ma azt mondják a pszichológusok, hogy a női multitasking nem létezik. Tehát, hogy nincs ilyen képesség, ez nem egy ilyen kivételes képessége a nőknek, hanem az elvárások miatt kialakult kényszer.

UKGY: Hát a kényszer által alakult ki a képesség.

KE: Ha valami fontos, az ember megteszi, de ezt ugyanúgy meg tudják tenni a férfiak is, mint a nők. Ez nem egy női tulajdonság.

UKGY: Nem fókuszálnak, a férjem, hogy ha kell valamit csinálni, akkor azt mondja, hogy most ő ezt csinálja. Nem lehet, hogy olyan nincs, kettőre se lehet.

Nekem pedig egyidőben megvan a rendszer a fejemben, hogy mindenre maradjon idő. Nem mintha olyan nagyon boldog állapot lenne, de ezt állandóan így kell.

KE: Nehéz, és nagyon kimerítő.

UKGY: Én is el tudnám képzelni, hogy csak egy dologra koncentráljak. Reggeltől estig. Szabadon, amikor eszembe jut, a legjobb kedvem van, akkor menjek el sétálni.

Olyan jól el tudnék így élni, igen. De hát megszoktam már nagyon korán, hogy ez van. Ezt szokja meg az ember. És rájön, hogy ha akar időt a művészetre, akkor nagyon jól meg kell szervezni. Mikor a színháználKiss Törék IldikóVarga Vilmosnak a felesége, színésznő azt mondta, hogykét gyerekkel nagyonmeg kellett szerveznie az életét. Úgyhogy én nagyon szervezett vagyok.

KE: Az kiderült, hogy generációs jelenségnek tartod a 35-os Műhely létrejöttét és működését. Voltak olyan idősebb művészek esetleg, akikhez kapcsolódni tudtatok? Generációk közötti viszonyról lehet beszélni a műhely esetében?

UKGY: Voltak idősebb művészek, de nem Váradon. Tehát a váradi 35-ös Műhelynek a rálátása nemzetközi volt. A nagy nemzetközi művészekről már eleve informáltak voltunk a kolozsvári könyvtár által. És nekünk is bejött a Projekt folyóirat. Tehát informáltak voltunk sok mindenről, persze rengeteg mindenről nem, de még a Magyar Televízió is rátett erre, úgyhogy igen, kapcsolódtam. Tehát kapcsolódás volt, de nemzetközi szinten. Akiket nagynak tart, mindenki ahhoz kapcsolódik.

KE: Tudsz mondani esetleg neveket, kik voltak a te refenciáid?

UKGY: Csak azt tudom elmesélni, egy anekdotát, hogy mikor mielőtt jöttél, Laci azt kérdezte tőlem, pont ezt a kérdést tette fel: Milyen előképed volt neked? Hát mondom Te, együtt éltünk?! Láttad, hogy milyen előképem volt? Rátettem a falevelet, ilyen előképem volt. Csak Abakanowicz volt, aki elbűvölt textilből, és egy ideig textillel foglalkoztam.

KE: Nem volt kortárs művész az előtérben?

UKGY: Az alkotásban nemvolt olyan kortárs művész akihez kapcsolódhattam volna de nem is kerestem.

Esetleg Morandi. Morandit nagyon szerettem, a színek miatt, azt nagyon közel éreztem magamhoz. De különben nem volt. Nekem személy szerint nem volt.

KE: És mondjuk Josef Albers megvolt?

UKGY: Albers igen. És Johannes Itten. Johannes Ittent tanultuk is, de nagyon keveset. Na, Johannes Itten. Nem csak, hogy végigcsináltam a gyakorlatokat, hanem hát mikor színtant tanítottam a Partiumon, akkorIoachimNica tanár úr vett nekem egy még jobb Itten könyvet, mert nagyon jó eredményeket értek el a diákjaim mert aszíntanon, használtam színkoncepciót. Tehát ez teljesen ösztönös volt, saját kútfőből, saját tapasztalatból. A diákoknak úgy adtam le, tehát volt egy kontraszt, amit meg kellett csináljanak, és volt egy tematika hozzá. Tehát a tematika mindig kötődött a színkontraszttal. Nagyon jól át tudták érezni, közelebb került hozzájuk a színprobléma. Tehát a színekkel foglalkoztam, igen, és a kötöttárugyárban is, hogy hasznossá tudjam tenni az időt azon kívül, hogy kiadok munkába darabokat, hogy fejlődjek. Csináltam a színgyakorlatokat.

KE: Az látszik a munkáidon.

UKGY: Rengeteget csináltam. De Alberts az a szívem csücske, de már csak később, sokkal később. És akkor még volt Ed Reinhardt és Rothko.

KE: És élő, idősebb nagyváradi vagy romániai művész? Volt valaki a horizonton?

UKGY: Hát én Ana Lupașt nagyon csodáltam a textiles korszakomban. Aztán felfedeztem a folyóiratokban az Abakanowiczot, azzal minden szempontból, amit kifejez, egyetértettem. De én nem voltam az, aki állandóan dokumentálódott. De ellenben, ha Laci látott valami olyasmit, ami rám vonatkozott, akkor mindig megmutatta. Tehát ő nagyon jó pedagógus.

KE: Megbeszéltétek?

UKGY: Igen. Hát nekem nagy szerencsém volt tényleg. Ő volt az, aki tanított. Jó tanuló voltam, de irodalmi beállítódású, és mondták is, hogy mehettem volna filológiára. Kilencedik osztályban megismerkedtem vele, és addig a textil szakon jó voltam, de úgy egyébként rajz, festészet nem volt meg. És megismerkedtem vele, nem tudom, hogy mit mondhatott nekem, de akkorát ugrottam, hogy az érettségire tízes voltam.

KE: Térjünk vissza a Műhely működésére. Voltak-e a szervezetnek regionális, kelet-európai és nemzetközi kapcsolatai? Tudsz ilyen jellegű együttműködésekről?

UKGY: Nem volt csak Magyarországgalde ez is csak 89 után például a Szegmentum című kiállátás aTragor Ignác Múzeum -Görög templomban és az énegyéni kiállításom volt a Hincz Gyula Múzeumban Vácott, akkorhatonmentünk ki,Gerendi Anikó,Boné Rudolf, MureșanIoan Aurel,Onucsan Miklós,Ujvárossy László és én.

KE: Ez mikor volt?

UKGY: 92’-ben. Na akkor ott állítottunk ki, ők a templomban, és én pedig a galériában. AzelőttfejeztembeaHerbárium sorozatot, és emlékszem, hogy Elekes azt mondta, hogy egy egész életművet lehet erre felépíteni. Ez nagyon jól esett.

KE: Gondoltál az emigrációra a 80-as években? Foglalkoztatott-e téged ez a kérdés?

UKGY: Igen. Hát annyira, hogy már megvolt az állásom is, mert a testvérem Budapesten élt, és a férje is a televíziónak dolgozott.

KE: Miért hiúsult meg?

UKGY: Mert nem akartam igazán, nem éreztem elég erőt magamban, és megvolt már a műtermem, és tudtam, hogy ott nem fogok tudni annyi mindent kipróbálni. Annyira erősen szerettem volna kísérletezni a műteremben. És akkor tudtam, hogy ha kimegyünk, ottan nem lesznek körülmények.

KE: Nem lesz műtermed például.

UKGY: Például műtermem nem lesz.

KE: Ez abban az időszakban volt, amikor a gyárban dolgoztál, ugye?

UKGY: Lássuk csak. Tehát mikor mi akartunk menni, igen, akkor már a gyár volt.

UKGY: Igen, igen. Nem lett volna műtermem, és azt is tárgyaltuk, mivel Laci másik testvére disszidált, a gyereket nehezen vitték ki, és nem rizikóztam. Kicsi volt Orsi, és én nem vágytam annyira, mert ösztönösen tudtam, hogy nekemnehezebb lesz. Mert itt volt lakásunk, volt mit ennem, ott pedig a zéróról kezdeni, és Ani azért meg is mondta, a testvérem, hogy majd meglátja Gyöngyi, ha kijön.

Erről is maradt egy kép. Elekes akkor dolgozott, mint raktáros, és az ebédje egy halkonzerv volt.

KE: Ez visszatartó erejű volt?

UKGY: Visszatartó erejű volt.

KE: A halkonzerv metaforikusan feltárta azt az élethelyzetet, ami várt volna rátok is az újrakezdés az összes nehézségével.

UKGY: Én meg éreztem ösztönösen, hogy nem vagyokannyira stabil, hogy elmenjek. Tehát én akkor még beteg voltam lelkileg. Nagyon sokáig, amíg le nem zártam a depressziómat 35 éves koromban, nem voltam egészséges. Nem volt bennem egyensúly.

KE: És mi volt mégis vonzó az emigrációban?

UKGY: Nekem semmi. Biztos ezért nem igyekeztem.

KE: Laci felvetése volt, hogy emigráljatok, az ő vágya inkább?

UKGY: Igen. Tudom, hogy mikor ez felvetődött és kellett dönteni, akkor már megvolt a gyerekszobabútor, és épp rendezkedtem még valamit. Én nagyon ragaszkodom az otthonomhoz, ilyen stabilabb ember vagyok. Én olyan elveszett vagyok, hogyha feltalálom magam az nagy erőfeszítésbe kerül. Ilyen szobavirág. Szeretek otthon. Szóval én nem hiszem, hogy olyan nagyon vágytam volna.

KE: Elérkeztünk a nemi szerepek kérdésköréhez a Műhelyen belül, amiről egész nap beszélgettünk egyébként. A női szempont meghatározta-e a művészetedet, azt, hogy milyen utakat választottál a pályádon?

UKGY: A női szerep olyan szempontból határozta meg, hogy textillel kapcsolatos választásaim voltak örökké. Tehát már maga az az anyag vonzott, szőttem is. A divattervezést azért választottam, mivel nagyon szerettem szépen öltözködni, és nekem fiatalkoromban hogy nem volt hiány, de nem is volt lehetőség. És gondoltam, hogy ezentúl lesz, mert meg is tudom csinálni magamnak. Nem anyagi meggondolás, mert sokan azért mentek, mert vagy nagyon szerették, hogy divatot tervezzenek, vagy azért, mert anyagi vonzata volt már akkor is. Nekem teljesen személyes választás volt. Elsősorban az öltözködés miatt. És amiket terveztem, és nagyon jól eladtam, azok mind olyanok voltak, amit nagyon szívesen hordtam volna. Tehát mindig belülről építkeztem.

Abszolút. És a művészetem sem lenne, ha nem lett volna ez az élményanyag. A női mivoltom, mint művész, én soha nem különböztettem meg, csak lassan-lassan rá kellett döbbennem, hogy mekkora a különbség. Aztán a Nő művészek kiállítás abszolút rádöbbentett.

KE: Eszembe jutott az, amit a Susan Sontag mondott egy '72-es beszélgetésben, hogy az egész feminista mozgalom valójában abból indult ki, hogy amikor kritikus vagy progresszív férficsoportok összeszerveződtek, és leültek arról gondolkodni, hogy hogyan lehet változtatni a rosszul működő dolgokon, akkor azt vette észre, hogy a kávét mindig a nők főzték.

Ez a helyzet világította meg azt, hogy még a legprogresszívebb férfiak között is másodrangú szerep jutott a nőknek. Ki főzte a kávét a 35-ös Műhelyben?

UKGY: Nem, senki nem főzte a kávét.

KE: Tekintsd ezt egy metaforikus kérdésnek. Gender szempontból hogy működtek a dolgok a körben? Voltak-e például szexista beszólások, érzékeltél-e ilyesmit? Volt-e megkülönböztetés nők és férfiak között? Mennyire volt egyenlő a teherviselés?

UKGY: A fantasztikus az volt, hogy fel se tevődött, hogy nő vagy férfi. Abszolút. De fel se tevődött, hogy román vagy magyar.

KE: Ez lesz majd a következő kérdésem.

UKGY: Nekem tipikusan ilyen az alkatom. Onnan tudom, hogy nagyon szeretem ezeket a teszteket, ki milyen lelki alkatú. És ott beleütköztem, ki kellett ikszelni, hogy én alkatilag egy nagyon... Tehát ott észrevettem, hogy én abba a kategóriába tartozok, amelyik önfeláldozó. De ha újra csinálnám, megint így csinálnám. Úgy érzem jól magam. Tehát az önző magatartás nekem egy bizonyos pontig van, amikor meghúzom a határokat. Amikor érzem, hogy aztán nagyon élősködnek rajtam, akkor azt mondom, hogy na, elég. De úgy érzem jól magam. Nem is szeretem, ha kiszolgálnak, segítenek. Szóval így is nőttem fel. Úgy nőttem fel, mint egy férfi anyu mellett. Ő nagyon erős volt.

KE: Mert az édesapád nem volt jelen, és ezért erős nőkre volt szükség.

UKGY: Igen. Na és a másik az, hogy ez az önfeláldozó, és az érdekes módon, mikor Laci engem megismert, és elvitt az anyukájához, azt mondta neki, hogy olyan, mint te.

KE: Ezt hogy értette?

UKGY: Hát ezt pontosan úgy értette, hogy olyan, mint te, mert anyósom önfeláldozó. Azt mondta nekem anyósom egyszer, hogy neked nagyon nyugodt élet kell. És olyan igaza volt. Én még nem tudtam, de ő tudta tapasztalatból, mert neki is az kellett volna, de szegénynek nem jutott ki, mert háborús gyerekek s minden. Tehát hasonlítottam alkatában az anyósomhoz, és tudod, hogy a férfiak azért választanak olyant, mint az anyukájuk. Na hát én olyan vagyok. Na, úgyhogy én egy ilyen önfeláldozó típus vagyok. Ez van, nincs mit tenni. Úgyhogy nem tudok olyan feminista lenni. Nem megy nekem. Nem érzem jól magam. Lehet, hogy a másik életemben már máskor fogom meghúzni a határokat.

KE: Milyen volt emlékeid szerint a nemi összetétel a 35-ös Műhelyben? Milyennek láttad a nők helyzetét belülről? Mennyire voltak háttérben, vagy mennyire voltak egyenrangúak? Szimmetrikus volt a viszony?

UKGY: A kritika az erős volt, amikor Onucsan kritizált. Nekem is ki volt téve az az installációm, hátul a neonokkal, hátul világítva a falevelekkel, és azt mondta, miután megsiratta Anikót, és látszott, hogy összemegy a dolog, nem lesz kiállítás. Akkor azt mondta nekem, ahogy ránézett, és mondta, hogy szerinted ez be van fejezve?

UKGY: Én éreztem, hogy nem elég neki, az ő nívójához ennyi nem elég. De én nem is haragudtam rá, meg tudom érteni. Ő látja, hogy ennél több kéne az ő nívója szerint. Nem, sírni, egyáltalán nem sírtam el magam. Konstatáltam, hogy lehet, hogy nem olyan kiemelkedő, de én örültem, hogy azt is megcsináltam, érted? Nem estem kétségbe. Anikó nagyon kiakadt. Nem tudom, hogy miért. Ő tudja elmondani, hogy miért akadt olyan nagyon ki.

KE: Szóval azt nem érezted problematikusnak, hogy egy férfi a lehetséges érzékenységedet nem veszi figyelembe, viszont a saját sztenderdjeit próbálja érvényesíteni.

UKGY: Hát tudod, hogy miért nem éreztem ezt soha. Lehet, hogy most már kiállnék magamért ennyi idő után. De én mindig - lehet, hogy ez önbizalomhiány, több mint valószínű, hogy önbizalomhiány… Tehát mindig olyan kicsinek éreztem magam, hogy mindenki mást okosabbnak, persze nem mindenkit, mert van, akiről konstatálom, hogy nincs azon a nívón. Tehát meg tudom mondani, hogy azért neki nincs annyi olvasottsága, nincs annyi tehetsége, nem lát annyit, mint én, stb. De mikor ilyen művészközegekben vagyok, és nagyon jó művészek között, úgy érzem, hogy…

KE: Szerintem nem vagy ezzel egyedül.

UKGY: Látod? Laci az egyetlen, aki mindig azt mondta, hogy nem tudom felismerni az értékemet. Na, úgyhogy a sok rossz tulajdonsága ellenére ő volt, akit biztatott, ő volt, aki segített, most is ő. Úgyhogy ez ilyen jó helyzetben volt. Nem mondhatom, hogy a férjem elnyomott és nem segített.

KE: Az etnikai hovatartozás szerepet játszott a Műhellyel való kapcsolatodban? Milyen volt az etnikai összetétel a nagyváradi Műhelyben?

UKGY: Nagyon szerencsés helyzetben voltam, mert mi voltunk az utolsó évfolyam, aki Kolozsváron magyarul tanulhatott az anyanyelvén. Ez fantasztikus nagy dolog. Egyedül a párttörténelmet tanultuk románul, és onnantól már nem tanulhattak így. Most már nem tudom pontosan, hogy a művészettörténetet hogyan, de én magyarul tanulhattam. Igaz, hogy 370-en voltunk hét helyre, két etapban válogattak ki, és abból a hét helyből meg volt mondva, hogy csak két magyar lehet. Volt egy fiú és egy lány.

KE: Az nyilván már eleve meghatározza az arányokat.

UKGY: Én ettől függetlenül nem éreztem soha, lehet, hogy ez az én világlátásom miatt is volt, hogy nem érzékeltem, de tényleg Laci is azt mondja, hogy ő sem érzékelte, soha nem érzékeltük a román kollégákkal. Mi olyan jól voltunk, valószínű, hogy azért, ők is és mi is ugyanabban a hajóban eveztük és ugyanabban a helyzetben voltunk. De először akkor éreztem, mikor a tanügyben az egyik diákom azt mondta nekem, hogy az UDMR az miért van a Parlamentben?

KE: Az már rendszerváltás után volt.

UKGY: Igen, igen. Hát mondtam, tudod mit? Ezekbe politikai kérdésekbe nem megyek bele. Gondoltam, hogy nahát! De a pályatársaimmal soha nem volt ilyesmi.

KE: Az nagyon jó, hogy a makropolitika sovinizmusa nem szivárgott le ide.

UKGY: Nem, hát mondom, hogy ez egy kivételesen jó helyzet és jó légkör volt. És fantasztikus sok jó munkát termelt ki.

KE: Lassan a végére érünk, de még akartalak kérdezni a MAMŰ-ről. Milyen kapcsolatban voltál velük, mint elszármazott marosvásárhelyi?

UKGY: Én nem voltam velük kapcsolatban, csak Laci. Laci tagja is, és azt hiszem, most is ki fog állítani, de én nem. Én csak mint tőrzsgyökeres vásárhelyi tudtam, hogy hogy megalakult. Ők egy kicsi csoportként Elekessel páran a dombokon elkezdték a kísérleteiket, és akkor Elekes átjött Magyarországra, és emlékszem, hogy úgy csodáltam az installációit meg a kiállítást. Szóval egyszerűen mint néző voltam, résztvevő nem voltam, és nem tudok részleteket. Ellenben főleg Elekest nagyon csodáltam.

KE: Arról még nem beszéltünk, hogy milyen volt a családi háttered, és hogy milyen volt a tagok a szociális helyzete a 35-ös Műhelyben. Milyen családokból származtatok? Többségben voltak a középosztályi családok?

UKGY: Mureșan azt hiszem, faluról jött, és nagyon egyszerű családból, úgy küzdte fel magát, nagyon tehetséges volt. Együtt állítottunk ki egyébként a múzeumban, akkor már az a sorozata volt, hogy a Minunateleceasuri ale ducelui d’Ivry(Ivry herceg csodálatos órái), mert ő is azalkotástolvasmánnyaihoz kötötte,ésnagyonművelt volt.Olyan memóriája volt, hogy idézett bármikor. A főiskolán tanított Kolozsváron, úgy, mint Laci is, és most halt meg ezelőtt két évvel agydaganatban. Perjovschinak se lehetett valami könnyű, Ferenczinek sem ismerem a hátterét, de nem hiszem, hogy értelmiségiek voltak. Jovián Györgyé jobban szituált család volt. Az én édesanyám fodrásznő volt. A tanítónőm férje viszont festőművész volt, és mindig édesanyámnak lefestettem a kuncsaftjait és nagyon jómunkák voltak, és mondta, hogy a gyerek nagyon tehetséges szín szempontjából, meg jól is rajzol. PiskoltiGáborfedezett fel. Édesapám ellenben gyógyszerészekkel dolgozott tőle örököltem az irodalom szeretetét, a rajzkészséget,és a természetszeretetet. Ezért is hiányzott nekem annyira, mert édesanyám mindig csak dolgozott. Ez volt a sorsa szegénynek. Laci jól szituáltcsaládból származik nagyszülei gazdagok voltakapja jegyző volt.Azállamosítással mindent elveszítettek az anyja a szebeni zárdában zongorát tanult ígyzongoraórákat adott a gyermekeknek. Gerendi házaspár.^[1] Ott mind a kettő nagyon tehetséges ember volt. Aki jól volt eleresztve. Gina Horának értelmiségi volt az apukája és az anyukája. Hát nem tudom, hogy nem háztartásbeli, de az is az egy jól nevelt polgári család.

KE: Térjünk át a következő témára: volt-e bármilyen kapcsolatod a titkosszolgálattal? Tudsz arról, hogy 1990 előtt megfigyeltek volna? Megkerestek esetleg?

UKGY: Nem, csak Lacit.

KE: Lacit megfigyelték?

UKGY: Meg is keresték,a nyugatra diszidált bátyja miatt faggatták és mivel nem tudta ő sem, hogy miért menekült a testvére azt akarták, hogy a találkozásról ne beszéljen senkível és ezt írja is alá egy papírra. Ezt nem válalta sőt elmondta hogy otthon az eleső dolga az lesz, hogy az igazgató bátyját meg kérdi a történtekről. Szóval be akarták mindenáron szervezni, csak nem sikerült nekik. 1988-ban még jobban szorult a helyzet és a magyar ajkú testvérét is leépítették a gazdasági igazgatói funkcióból, így ő is kitelepedett Debrecenbe.

KE: 1989 előtt tudtál utazni külföldre?

UKGY: Én Magyarországra tudtam utazni a testvéremhez. És az nekem nagyon sokat jelentett. Mivel én nagyon szerettem olvasni, 16 éves koromban egy bőröndnyi könyvet szedtem össze antikváriumból, olyan nehéz volt. És mikor a testvéremék megnézték, mert azt mondták, ja igen, anyu adott pénzt. És megmondta, hogy neki milyen keveset kell ajándékba hozni, és azt mondta, hogy az összes pénzt költsem arra, amire akarom. Nekem egyetlen dolog volt, amire akartam, a könyvek. És jártam Pestet és kerestem. Filmművészettel kapcsolatos könyveket például, Laci ezt tőlem látta. Imádom a filmeket és van a díszlettervezői múltam, másképp is nézem a filmeket. A magas színvonalú művészfilmeket, és ott pedig volt tankönyvük a diákoknak, és abból rengeteget tanultam, és hogy kik a nagy rendezők, és milyen kameraállás, stb., stb. És volt művészettörténeti tankönyv, és utána a lexikonokat szereztem.

KE: Beke László művészettörténet tankönyvére gondolsz?

UKGY: Igen, azt hiszem, az övé. Na, és lexikonokat vettem, mivel hogy nem volt. A televízióból semmi nem jött le, de hát az érdeklődésem nagyon széles. Én a tudományt is ugyanúgy elolvasom, hogy mit fedeztek fel. Tehát az volt, hogy Magyarországra tudtam menni, de Laci még oda se tudott menni. Csak Krakkóba mentek nagyon későn.

KE: Nem engedték ki, vagy miért?

UKGY: Nem engedtek minket.

KE: De neked ottvolt a testvéred és téged kiengedtek.

UKGY: Kétévenként engedtek engem. Ő pedig a főiskoláról ment Krakkóba, a Biennáléra.

KE: Kiállításokra is jártál Budapesten?

UKGY: Hát egyfolytában. Amikor Orsival mentem,le volt fizetve Orsi mindig valamivel. Jaj, olyan jó volt, és elindult ez 16 évesen, tehát nagyon fiatal voltam, és nem tudok jól tájékozódni, de mindig megjegyeztem valami épületet, valami érdekeset, és akkor tudtam, hogy honnan hova. Megmondták, hogy hogy kell menjek a villamossal, a sógorom és Ani. És elmentem, tehát végigjártam a múzeumokat, kiállítótermeket. Jaj, nagyon szerettem.Budapest fantasztikus volt,nagyszerű,hogy mehettem oda.

KE: Ma is Nagyváradon élsz. Tanítasz még?

UKGY: Már nem tanítok, nyugdíjba mentem, szabad vagyok.