„A bohémság mítosza nem akar meghalni.” (1)
Számos összefoglaló tanulmány készült már a legfontosabb erdélyi központok művészetéről a 20. század első felében – több generáció kutatóinak a tollából (többek között Mircea Țoca, Alexandra Rus, Negoiță Lăptoiu, Banner Zoltán, Vasile Drăguț, Ileana Pintilie, Gheorghe Vida, Mariana Vida, Iulia Mesea, Tiberiu Alexa, Murádin Jenő vagy Raoul Șorban) –, amelyekben behatárolták a művészi fejlődés főbb irányait és ezek módosulását a változó történelmi kontextusok hatására, követték a jelentős nyugati központokkal – Münchennel, Párizzsal, Rómával – fenntartott kulturális kapcsolatokat és áthatásokat, kiemeltek egyes művészeket és műalkotásokat. Több művészről készült monográfia, a múzeumok számos retrospektív kiállítást szerveztek, illetve jelentették meg ezek katalógusait. Mindezen kutatások révén mára jelentős, adatokkal és értelmezésekkel telített korpusszal rendelkezünk. Az, hogy hogyan épül fel a regionális identitás egy multikulturális térben, továbbra is e térség művészettörténet-írásának témája marad.
A részletes vizsgálatok és eltérő nézőpontok azonban mindig felfedhetnek olyan figyelmen kívül hagyott vagy nem megfelelően kiemelt művészi valóságokat, amelyek közül néhány talán túl közel állt hozzánk időben ahhoz, hogy kellő figyelemben részesülhetett volna. Ebbe a témakörbe tartozik az a kutatás is, amelyet egy izgalmas projekt keretében végzett 2010–2011-ben egy művészettörténész csoport Székely Sebestyén irányítása alatt, és amelynek eredményeként létrejött a Boema. Fiatal kolozsvári művészet a két világháború között című kiállítás. (2) A cím nem véletlenszerű. A bohémság fogalmát régóta tanulmányozzák, mind az irodalmi és művészeti világban létrejött számos megnyilvánulása által, mind elméleti vonatkozásaiban. 2010-ben, például, Rómában kollokviumot szenteltekA határok nélküli bohémságnak. Ez alkalomból számos pontosítást javasoltak a különböző területek (szociológia, antropológia, irodalom- és művészettörténet) szakemberei. Az egyik ilyen elismert szakember Natalie Heinich francia szociológus, aki számos művet szentelt a művész státuszának a francia forradalomtól napjainkig. A bohémság, mint a modernség sajátos jelensége, mintegy kutatási eszközeként használható ennek az időszaknak a tanulmányozásában, amelyben a művész státusza radikálisan megváltozott. Nagyon leegyszerűsítve: Heinich két bohémságot különít el, a valós és a képzeletbeli bohémságot. A művész irodalmi ábrázolásai, mint például Honoré de BalzacAz ismeretlen remekmű 1831-es novellája, amelyet a modern művész alapító mítoszának tekintenek, majd Henri Murger még híresebb,Bohémvilág című könyve, olyan irodalmi ábrázolások, amelyek hosszú időn át mélyen befolyásolták a kollektív képzeletet. A bohémság valóság és mítosz, a kollektív képzelet hordozója, és ezért, Heinich szavaival, státusz-alapító mítosz, hivatások építője, a valóság megalkotója. (3)
A bohémságnak kettős oldala van: a valós – a marginalitás állapota, amelyhez a hivatás felvállalása vezethet, de ugyanakkor lehetőség, amely a fájdalmas valóság erénnyé alakítását teszi lehetővé.
Érvényes ez a kutatásaink alapját képező, az 1930-as évekbeli kolozsvári művészeti jelenségre is. A negyedik évtized elején fennálló gazdasági válság közepette induló művészgenerációt a Képzőművészeti Főiskola hallgatói és friss diplomásai képviselték. A Főiskola az Egyesülés utáni lelkesedés légkörében jött létre, és csupán nyolc év működés után megszűnt (a temesvári hatóságok nagylelkűsége viszont lehetővé tette, hogy az iskola – más formában – Temesváron folytathassa tevékenységét). Ez az iskola, amelyben a legtöbb tanár – Catul Bogdan, Romul Ladea, Aurel Ciupe, Anastase Demian – csak néhány évvel volt idősebb diákjainál, valamint több éves franciaországi vagy olaszországi tartózkodás után tért vissza az országba, egy hivatásokat életre keltő, pezsgő légkört hozott létre, illetve támogatólag hatott a művészi tevékenység ösztönzésére létrehozott korábbi kezdeményezésekre is. A nagyon is fiatal művészek közül sokan vidékről jöttek, szerény családi háttérrel rendelkeztek vagy háborús árvák voltak, viszont olyan elvárásokkal és illúziókkal érkeztek, amelyeket az iskola és az oktatás fenntartott. A csüggedés, valamint a politikai és társadalmi instabilitás légkörében a művész szerepét érintő dilemmák napirenden voltak. Mi is a művész? Mire jó a művészet? Hogyan lehet a hivatást kibékíteni a mindennapi túlélés igényeivel? – olyan kérdések voltak ezek, amelyekre az akkori fiatal művészek közül sokan nem találták a választ. Sokatmondó ebben az értelemben az a párbeszéd, amelyet önéletrajzi könyvében osztott meg Ion Vlasiu, amikor sikertelenül próbálta elmagyarázni egy öreg és morcos parasztnak, aki csak egy könyvet, a Bibliát tartotta elfogadhatónak – történetesen a saját nagyapjának –, hogy mit jelent szobrásznak lenni.
Mi is volt ez a kolozsvári bohém társaság, vagy inkább, ahogy egyfajta jóindulatú iróniával, és ugyanakkor – minden bohém természete szerint – diszkréten bujtogató szándékkal önmagukat nevezték: a Bohém Társaság? „Az őrültek a 17-es számnál” – ahogyan Kolozsvár azon külvárosában hívták őket – a művészeti főiskola hallgatói voltak, de más karok diákjai is csatlakoztak hozzájuk. Egyfajta testvériséget alakítottak ki, amelyet a bizonytalanság, a szükség állapota határozott meg, ugyanakkor a közös törekvések, lelkesedések és illúziók egyfajta keveréke is, akik egy nagyon szerény házba költöztek albérletbe (a bérleti díj sokszor fizetetlen maradt) a Hegyvölgy utca 17. szám alá. „Hivatalosan” bohémeknek vallották magukat, még számozott tagsági kártyákat is készítettek. Még ebben a gesztusban is ötvöződik a bohózat, a gondok programszerű kinevetése és az az attitűd, amely által a marginalitás állapotát pozitívumokkal ruházták fel, a szükségből erényt kovácsoltak, a létezés bizonytalanságát humorral játszották ki. Az a kevés fennmaradt fénykép, amelyet Ion Găvrilă-nak, a Néprajzi Múzeumban dolgozó művészhallgatónak és fotósnak köszönhetünk, jól rávilágít erre a lelkiállapotra. Nem véletlenül jelenik meg az egyik fotón, amely, úgy tűnik, egyad hoc kiállításról készült, egy bohócot ábrázoló festmény. A bohóc alakja a nagyon is evidens módon vidámságnak álcázott kétségbeesés pszichológiájának emblematikus szimbóluma. Arcán a nevetés/sírás sebszerű grimasza. Emblematikus az a Ștefan Gomboșiu által festett csendélet is, amelyben egy pár ütött-kopott bakancs (közvetlen utalás van Gogh-ra) mellett Knut Hamsun Nobel-díjas íróÉhség című regénye található, amelyet 1920-ban Bukarestben is kiadtak Tonitza tragikusan expresszionista borítójával, és amely a festményben szinte manifesztó-szerű jelenség. A bohémság mítosza már a 19. században megjelent Henri Murger könyve nyomán, amelyet számos nyelvre lefordítottak, valamint Giaccomo PucciniBohémélet operája is ez alapján készült. Majd a modernitás néhány kiemelkedő alakjának élete, mint például a van Gogh-é vagy Gauguiné, megerősítette ezt a mítoszt, amely mélyen bevésődött a kolozsvári fiatal művészek képzeletébe.
Úgy tűnik, hogy a közösség szervezői szelleme Ștefan Gomboșiu festő és szobrász volt, ami megmagyarázza azt is, hogy az ő tollából származik az egyetlen cikk, amelyben évekkel később rátapintott, hogy a lelkesedés/elragadtatás és a csalódás/kétségbeesés között ingadozó „vidám és szomorú bohémság” a szabadság élményét adta, amelyet nem szabad elfelejteni. Az 1938-ban megjelent Istoria veselă și tristă a Boemei [A Boema vidám és szomorú története] cikkben (4) igyekezett megörökíteni az együtt töltött pillanatok emlékét, amely már bearanyozódott az idő múlásának, valamint az emlékezés mechanizmusainak köszönhetően. Eugen Gâscă (csupán) 2007-ben megjelent visszaemlékezéseivel együtt azon kevés dokumentumok közé tartozik, legalábbis eddig, amelyek a rendkívül kevés de sokatmondó, a Boema kiállítás katalógusában megjelent archív fényképekkel kiegészítve némileg felelevenítik az akkori társadalmi és művészeti kontextust. Gâscă emlékei (5) szerint a Hegyvölgy utcai négy szobácskába Eremia és Eugen Profeta testvérek, Ion P. Gavrilă, Ștefan Gomboșiu, Tasso Marchini, Szervátiusz Jenő, az orvos Filip Sever, Romul Șerban, Ghiță Naghi, valamint ő maga zsúfolódtak be, amelyhez hozzá kell még számítani az alkalmi, fedél nélkül maradt vendégeket is. Olykor még a fiatal tanárokat, Catul Bogdant és Romul Ladeat is vendégül látták, akik ilyenkor minden költséget magukra vállalva hívatták meg magukat ebédre, ezáltal – szolidaritásából – diszkrét módon nyújtottak segítséget leendő művésztársaiknak. Az egyik fényképen a „bohémek” falképeket készítenek, vagyis akt kompozíciókat rajzolnak, jobb híján, a szomszéd ház tűzfalára. Úgy tűnik, Tasso Marchini kevésbé vesz részt a szeme előtt zajló művészi improvizációban. A háború – számára nagyon bonyolult – éveiben nomád jellegű gyermekkort megélt, mozaik-szerű, töredezett etnikai és kulturális identitással rendelkező (apja olasz volt, anyja szerb, egy romániai magyar családban nevelődött), a pusztító tuberkulózisa miatt idő előtt eltávozott művész lett e generáció legendás alakja, aki rövid élete ellenére egy kiteljesedett életművet hagyott maga után. Marchini közönsége a kolozsvári fiatal művészek körében Sabin Popp közönségéhez hasonlítható a bukaresti művészi környezetben. Egy másik fotó egyfajta „jelmezbált” mutat be a havas udvaron, amely bepillantást nyújt a bohémek kikapcsolódási pillanataiba is – Gâscă kínainak öltözött, egy másik tengerésznek, mind leleményesen rögtönzött jelmezekben láthatók. De természetesen a legszenzációsabb fénykép továbbra is az, amelyik egyad hoc kiállítást mutat be, és amelyet Székely Sebestyén hosszasan kommentált a Boema-katalógusban. Egyes művek szerzőit sikerült beazonosítani, de a legtöbb alkotás szerzője névtelen maradt, illetve a festmények is elvesztek, amíg (talán) a jövőbeli kutatások nem szolgálnak újabb meglepetésekkel. De még így is megdöbbentő bizonyos esetekben a szerkezet és a formális megoldások minősége, a tematikus és stílusbeli sokszínűség a posztimpresszionizmustól az expresszionizmusig és az új objektivitásig – íme, az utolsó irányzat nagyon is jelen van –, egyszóval, hogy ezek a munkák megfelelnek az idő szellemének.
„La vie de bohème” – ebben bővelkedett Ștefan Gomboșiu, Eugen Gâscă és Ion Vlasiu Temesváron is, a nyár folyamán kiüresedett Szépművészeti Iskolában, amikor a három művész fanatizmussal szentelte magát a művészetnek. Szintén néhány, a művészek archívumából származó fotó – amelyek szerzőjét időközben sikerült beazonosítani: Virgil Birou mérnökről, fotósról és íróról, a fiatal művészek csodálójáról és őrangyaláról van szó – dokumentálja ezt a művészeti közösségi pillanatot. Gomboșiu szobrászkodott és írt, Gâscă vad iramban rajzolt, miközben cigarettát cigarettáról gyújtott és festett – sárga szamarakat és nőket. Vlasiu aranyborjakat és táltoslovakat faragott. Egy fényképen a falakra kiakasztott festmények között egy japán nyomat is látható, amely talán megmagyarázza az ebből az időszakból származó művek (Gâscă festményei és Vlasiu pasztelljei) alakjainak diszkréten ázsiai arcvonásait. A Romániában még 1900 előtt elterjedt japonizmus divatja ebben az esetben megegyezett a maximális egyszerűség és tömörség felé hajló figuratív gondolkodás iránti érdeklődéssel. Ebben az értelemben a kolozsvári Néprajzi Múzeumban kiállított és a művészek által csodált üvegikonok kiváló lehetőségnek bizonyultak a szemlélődésre, ugyanígy a gyermekek ideografikus rajzai is, amelyeket például Vlasiu vizsgált Elekes Miklós pszichiáter – a korszak egyik érdekes, a művészettel az emberi psziché tárházaként foglalkozó alakja – gyűjteményében.
Egy másik téma, amely nélkül nehéz lenne megérteni azt a környezetet, amelyben a művészek fejlődtek, és amely még messzemenően kiaknázatlan kutatási szempontból: a műgyűjtés és a műgyűjtők témája. Arthur Wagner, Elekes Miklós, Victor Papilian, Nicolae Mărgineanu csak néhány név azok közül, akik bátorították a művészeket és megalapozták munkájuk társadalmi legitimitását. Ugyanezt a szerepet játszották a művészeti kiállítások kommentátorai, akik a korabeli kulturális újságokban és folyóiratokban publikáltak. Anélkül, hogy a mai értelemben vett művészetkritikusok lennének, talán valamivel többen voltak – rajongtak a művészetért, széles kulturális látókörrel rendelkeztek, és bár olyan hivatásokra készültek, amelyeknek semmi közük a művészethez, mély érdeklődéssel és csodálattal kísérték a művészek tevékenységét.
Többek között: Olga Caba, Eduard Pamfil, Eduard Mezincescu, Vilhelm Beneș, Miron Radu Paraschivescu, Ion Chinezu, Ion Breazu; de azok a fiatal művészek is, akik kollégáikat támogatták: Aurel Ciupe, Tasso Marchini, Vásárhelyi Z. Emil, Ion Vlasiu.
-------------
(1) Bohème sans frontière. Sous la direction de Pascal Brissette et Anthony Glinoer, Presses Universitaires de Rennes, 2010, 10. o.
(2) Ioana Vlasiu, Székely Sebestyén György: Boema. Tânăra artă clujeană interbelică. Fiatal kolozsvári művészet a két világháború között. Junge Klausenburger Zwieschenkriegskunst. Cluj, Kolozsvár, 2011.
(3) Natalie Heinich: La bohème en trois dimensions: artiste imaginaire, artiste réel, artiste simbolique, in: Bohème sans frontière... 23–38. o.
(4) In Fruncea (Timișoara), 1938. január 23.
(5) Amelyeket Mariana Vida adott ki: Donația de grafică Eugen Gâscă. Catalog de Mariana Vida, Elena Olaru. Muzeul Național de Artă, București, 2007.